Fuss, Forrest! Fuss!

Félmaraton.

Te is képes vagy rá. Mosolyogsz? Nem hiszed el?

Korábban én is lehetetlennek éreztem.

Van az az élethelyzet, amikor az ember olyan energiákat mozgósít magában, hogy el sem hiszi.

A félmaratonom rövid története.

Kamasz koromban atléta voltam a DVTK-ban, Miskolcon. Futottunk is, de nekem nem az volt a fő számom. Én inkább dobtam különböző szereket. Elég erős testalkatú voltam, így nekem sohasem volt erősségem a futás. Nem is voltam jó benne. Az idő pedig kifejezett ellenségem volt. Nyíregyházán a testnevelés szakon a futószámokból, amit időre kellett megtenni mindig a kettessel végeztem.

Aztán mentek az évek, mozogtam én, de sohasem a futást választottam. Mígnem egy napon, hogy hogy nem diétázni kezdtem és arra ébredtem, hogy elkezdek futni. Már elmúltam 40 amikor ezt elhatároztam. Gondoltam ezek jól kiegészítik egymást. Nem kell senkihez alkalmazkodnom. Ha van egy kis időm felveszem a nyúlcipőt és futás. Nem messze volt tőlünk a kerékpárút, ami végtelen hosszú terep és biztonságos. Esőben is futható, aránylag egyenes.

Az első dolgom volt, hogy vettem egy futócipőt. Találtam egy olyat, aminek a talpkiképzése kifejezetten kemény talajon való futáshoz volt alkalmas.
Elkezdtem a futni.

Az első alkalommal 20 percet bírtam kocogni. Futásnak nem volt nevezhető, mert se a tüdőm, se a légzésem, sem a lábam nem bírta.

Aztán határoztam el, hogy mindegy, hogy mennyit, de most egy jó ideig csak az a célom, hogy hetente 3X fussak. Mindegy volt a táv és az idő.

Hozzá kellett szoktatni magam újra a rendszerességhez. Mondhatnátok, hogy nem mozgok rendszeresen testnevelőként? Tudjátok a testnevelő is ember. Nálunk is vannak időszakok, ami nem a mozgásról szól. Csak talán hamarabb fordulunk vissza hozzá. Hamarabb eszünkbe jut, hogy ha bármi bajom van, elmegyek mozogni, futni, jógázni, kondizni, táncolni!  Ezért lenne fontos, hogy pozitív viszonyulással épüljön be a mozgás a gyermekeink életébe is, mert akkor hamarabb választja majd nehéz időkben stresszoldásként, vagy egyszerűen időtöltésként, ellentétben más, pusztítóbb időtöltésekkel.

És eljutottunk ahhoz a ponthoz, ami miatt életmentő volt számomra a futás.

A házasságom egyre válságosabb helyzetbe került. Azt hiszem, hogy sokat jelentett nekem, hogy „kifutottam” magamból a fölösleges energiákat. Nem otthon jött ki belőlem a feszültség, hanem a kerékpárúton. ☺ Nem a gyerekeimre zúdítottam.
Tehát futottam és futottam.

Az első 20 percek után, már tudtam mennyi az a táv ami belefér. Sokáig csak ezt futottam, majd mindig növeltem a következő fáig, aztán a következőig.

Közben élveztem a természetet, a madarakat, az eget, a földet, a virágokat, a gilisztát. És perszer járt a kompjúter! ☺ Járt az agyam. Néha sírtam. A belső monológom folyamatosan működött. Próbáltam túlélni, kifutni.

És mindig jól elfáradtam. A fáradással együtt valahogy motivált a fejlődés. Az,hogy egyre többet, egyre tovább, és egyre jobban bírom.

Azt hiszem ez a fizikai fejlődés segítette a mentális és szociális változásomat. Ez tartotta bennem az erőt. Nem kellett nyugtatókat szednem.

Az életem úgy alakult, hogy elváltam. És futottam tovább. ☺

Most, hogy így visszanézek, biztosan bizonyítani akartam a magamnak és futottam tovább, sőt kitűztem célul, hogy lefutom a félmaratont. Amikor ezt elhatároztam, még sohasem futottam 10 km-nél többet.

Beregisztráltam a Vivicitta félmaratonra. Éppen a válásom első évfordulóján volt.

Tanácsot kértem tapasztalt futóktól, sportolóktól, és letöltöttem a netről egy félmaratonra felkészítő edzéstervet. Elkezdtem ez alapján készülni.

Heti 3-4 futás, változatos tempó és távok. Élveztem. Volt 1 hét, amikor résztávozni kellett, és így gondoltam, hogy megpróbálom a sportpályán. Megcsináltam az edzést és begyulladt a csípőm. ☹ 1 hét pihi, pedig már nem sok volt hátra. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy fog-e menni. Kentem a csípőm és pihentem. Enyhült a fájdalom és 1 hét után folytathattam, de elhatároztam, hogy résztávozni is kinn fogok a kerékpárúton, nem a sportpályán.

Sokszor azt éreztem, hogy ez egy függőség. Menni kell. Ugyanaz az érzés lehet, mint a drog, vagy a dohányzás. Csinálni kell. (Bár szerencsére az előbbi kettőt még nem próbáltam). De azt éreztem, hogy fizikai rossz érzésem van, lelkiismeretfurdalásom van, magammal szemben, ha nem tudtam lefutni a megfelelő távot aznap. Elgondolkodtam, hogy ez ugyanúgy függőség lehet? Bár fiatalabb koromban is ezt éreztem, amikor rendszeresen sportoltam.

1 héttel a futás előtt vasárnap kellett megfutnom a legnagyobb távot 19 km-t. A keresztlányom kísért kerékpárral. Tök jó volt. Beszélgettünk, tartotta bennem az erőt.

Megcsináltam, lefutottam 19 km-t, már éreztem, hogy menni fog a 21 km.

Persze néztem az időt, számoltam, mert van egy időkorlát, amin belül teljesíteni kell a távot. Miután sosem voltam jó futó a legvégső időre hajottam. Nem nagyon érdekelt, hogy csúcsot fussak, inkább a teljesítés és az élmény érdekelt.

Eljött a nagynap.

Budapest, Városliget, több ezer ember, nagyon jó hangulat. Egy vagy a sok ezerből. Csak magaddal vagy.

Egyedül futottam. Bőven időn belül teljesítettem! ☺

Magamnak akartam bizonyítani.

Sikerült.

Azt éltem meg, hogy ha az ember motiváltan kitűz egy célt, megkeresi hozzá a módszereket és eszközöket, eléri azt.

Óriási belső erő töltött el.

Eufória.

Fuss, Olvasó! Fuss!

☺